1900. április 11-én született Kassán Grosschmid Géza ügyvéd, (1923-tól szenátor a prágai parlamentben) és Ratkovszky Margit elsőszülött gyermekeként. Családi neve eredetileg Grosschmid. Ősei a korábbi évszázadokban a polgári műveltség és értékrend őrzői, kibontakoztatói. A Grosschmid házaspárnak (közvetlenül Sándor után) született egy leánygyermeke, de Mencike hamar meghalt, dajkája leejtette. Két fiú és egy lánygyermekük születik még: Gábor, aki az apát követve az ügyvédi pályát választja, Géza, aki Radványi Géza néven válik világhírű rendezővé (Valahol Európában) és Kató. A legidősebb gyermek, Sándor, 1918-ig használja a Grosschmid
Hattól tíz éves koráig házitanítóhoz jár, betűvetést, a számtan alapelemeit és hazánk földrajzát tanulom tőle. Iskoláit több helyen végzi: 1909-ben a Jászóvári Premontrei Kanonokok Kassai Főgimnáziumába íratják be. Az 1913–14-es tanévben iskolát vált (A családi tanács elhatározta internálásomat; intézetbe adtak Pestre), Budapestre kerül, egy szigorú fegyelméről ismert középiskolába, a Rákócziánumba. Egy évvel később ismét Kassán a premontreieknél tanul, de érettségi bizonyítványt az Eperjesi Királyi Katolikus Főgimnáziumban kap. Ennek az iskolaváltásának az oka sem tudható bizonyosan, valószínűleg a Pesti Hírlap pályázatára Salamon Ákos álnéven beküldött díjnyertes novella (Lucrétia fia) miatt kellett elhagynia az intézményt. A családi legendárium szerint, amikor Márai és testvére, Radványi Géza is a művészi pályát készül választani, apjuk ezt mondta: „Én nem bánom, ha pojácát csináltok magatokból, csak ne az én nevem alatt.” Lehet, hogy ezért is változtatták meg eredeti nevüket a család egy-egy oldalágának nevére?
1918. január 11-én sorozáson vesz részt, ahol alkalmatlan minősítést kap, még az ősz folyamán Budapestre költözik. Az egyetem jogi karának végzése mellett a Magyarország című napilap munkatársa lesz, ahol, ha távolról is, de kapcsolatba kerül több neves íróval, többek között Krúdy Gyulával. Ebben az évben jelenik meg első kötete, az Emlékkönyv, mely tizenhét verset tartalmaz: mindössze száz példányban adták ki Kassán.
1919-ben részt vesz a kommünben, mint újságíró: rendszeres publicistája a Vörös Lobogó című lapnak, a későbbiekben (különösen a negyvenes években, de még az emigrációban is) sokat támadják itt megjelenő írásai miatt. A baloldali diktatúra bukása után barátjával, Mihályi Ödönnel, először Kassára szökik, majd októberben Prágán át Lipcsébe megy, az Institut für Zeitungskunde (Újságkutató Intézet) hallgatója lesz.
Ezen évek alatt több németországi városban megfordul: Frankfurt, München, Berlin a következő állomások. Több lapnak először alkalmi, majd állandó munkatársa lesz, Németországban többek között a Frankfurter Zeitung tárcaírója. Ekkor már jelen van életében későbbi felesége, Matzner Ilona (Lola), aki csaknem 63 évig hű társa. Széleskörű olvasottságának köszönhető, hogy 1921-ben ő fordítja le először magyarra Franz Kafkát. 1923-ig marad német földön.
Németország után Franciaország következik. Párizsi tartózkodásunkat három hétre terveztük – írja visszaemlékezésében. Budapesten, Párizs felé tartva, polgári házasságot kötnek Lolával 1923. április 17-én. (Egyházilag csak 1936-ban kötnek házasságot, hogy megvédje zsidó származású feleségét.) Közben egyre-másra jelennek meg cikkei a főbb budapesti napilapokban, mintegy kétezer ötszáz írása látott ezekben napvilágot. 1924-ben jelenik meg Bécsben első regénye, A mészáros, melyet később – valamennyi 1927 előtti kötetéhez hasonlóan – nem vesz fel művei jegyzékébe, értékelni akarván ezzel e korszak alkotásait.
1925-ben egy közel-keleti utazást tesz, melynek lenyomata Istenek nyomában címmel 1927-ben kötetben is megjelenik. 1928-ban hazaköltöznek Párizsból a krisztinavárosi Mikó utcába, s lapja, a baloldali-liberális irányultságú Ujság vezető publicistája lesz.
1928-ban jelenik meg mélylélektani elemeket felvonultató regénye Bébi vagy az első szerelem címmel. Napló formában beszéli el egy diákjába szerelmes vidéki tanár történetét.
Legtermékenyebb írói korszaka a harmincas évekre esik. A zendülők című regénye a kor jellegzetes művének tekinthető: kamaszok lázadása a felnőttekkel szemben. Alapkérdése: hogyan lehet kitörni a világban tapasztalható bűnösségből, lehet-e visszatérni egy harmonikus világrendbe a nagy világégést követően? „Úr és kutya” szituációját meséli el Csutora című, 1932-ben megjelent regényében. A szegények iskolája címmel 1933-ban adja közre kétszáz oldalas „szatirikus esszéjét.” Ebben az ember létállapota felől közelíti meg a szegénység fogalmát, tartalmát, s azonnal elismeri: ő maga is közéjük tartozik.
Legjobb és legmaradandóbb műve az 1934-ben megjelent Egy polgár vallomásai című önéletrajzi regény, melynek második kötete 1935-ben jelent meg. Önéletírása egyik fő erénye, hogy megpróbálja újjáalkotni egy így már csak az ő emlékeiben létező osztályt és műveltséget – de tudja, hogy csak „emlékezni és hallgatni” lehet róla, mint műve végén írja. A regény egyes fejezetei miatt az írót beperlik, ezért a következő év júniusában elkobozzák a regényt: pénzbüntetés megfizetésére és a regény „problémás” részeinek átfogalmazására vagy kihagyására kötelezik.
1934 októberében apja halálával nagy csapás éri. Egy ifjúkori levelében így ír róla: Talán ez köt bennünket össze a széthullott családban, ez az otthontalanság.
1935-ben jelenik meg Válás Budán címmel újabb regénye, mely bizonyos értelemben folytatása az Egy polgár vallomásainak; fő kérdése az egyéniség elvesztése, az eltömegesedés lehetősége, az emberi kapcsolatok szövevényes volta. 1936 novemberében egyházi házasságot kötnek Lolával. Decemberben (talán az előző eseménnyel összefüggésben) elhagyja addigi lapját, az Ujságot és (Kosztolányi Dezső halálát követően) a polgári konzervatív irányultságú Pesti Hírlap újságírója lesz. Elhatározása nagy visszhangot vált ki, lépését szinte mindenki csak politikai síkon értelmezi.
1937-ben A féltékenyek című kétkötetes műve folytatja A zendülőkkel megkezdett regényfolyamot a Garren család történetéről. Az értékteremtés, a múlt visszahívása, a család alkotó, jelent formáló ereje – valamennyi az Egy polgár vallomásaiban megfogalmazódó témákat eleveníti fel. A négy évszak című, 1938-as kötete egyértelműen az író elvonulását, elzárkózását mutatja, menekülését egy biztonságos „magatartásba”, a sztoicizmusba és a tökéletességig csiszolt mondatokba. Február elején a Kisfaludy Társaság tagjává választják. 1939. február 28-án megszületik kisfia, Kristóf, aki mindössze néhány hetet él: az író fájdalmát az Ujjgyakorlatok című versciklus 3. verse őrzi. Hivatalosan ebben az évben, néhány nappal fia halála után veszi fel az ősei emlékét hordozó Grosschmid név helyett a Márait.
A 40-es évek, az előző évtizedhez hasonlóan, gazdag írói termést jelentenek az életműben. Vendégjáték Bolzanóban (1940) című regénye Casanova történetével válaszol élet és kaland viszonyára. Első színpadi alkotása, a Kaland, melyet október 17-én mutatnak be a Nemzeti Kamaraszínházban. Páratlan sikerét mutatja, hogy idehaza több száz előadást megért és Európa szinte valamennyi nagyvárosában bemutatták, Németországban még az ötvenes években is több helyen játszották. Az író humanista szemléletével teljességgel összeegyeztethetetlen a háború, ezért is születik meg Párizs elfoglalásának hírére a Kassai őrjárat című műve, melyben – gyermekkora egykori helyszíneit felkeresve – a háborús felelősség kérdését elemzi.
Az egyre tombolóbb háború az írót még inkább befelé fordítja, ezért 1942-ben megjelenő művei útkeresésről, jövőkeresésről, az igazi értékek újrafogalmazásáról szólnak. Az Ég és föld című kötet rövid, esszészerű miniatűröket tartalmaz. Röpirat a nemzetnevelés ügyében című tanulmányában a háború utáni nevelési feladatokat próbálja meg felvázolni. Írása nyomán nagyon sok támadás éri, pedagógiai és politikai vonalon egyaránt.
A gyertyák csonkig égnek című, immár világhírű regénye szerint a világ elleni védekezés csak elzárkózással lehetséges. Szerkesztésének eredetisége adja a mű fajsúlyos légkörét: az író több más művéhez hasonlóan ebben sem a külső történések, hanem a belső lelki folyamatok a lényegesek. Ugyancsak 1942-ben lesz a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
1943-ban megjelent művei tovább mélyülő befelé fordulásról, a túlélés lehetőségeit keresésről tanúskodnak. Mindennek kiváltója lehetett az év első felében jelentkező súlyos ideggyulladása is, mellyel hosszabb ideig kórházi kezelésre szorul. Elnyeri az Akadémia Szabó Károly-jutalmát, decemberben (valószínűleg említett betegsége miatt csak ekkor) megtartja székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián. Füves könyv című kötete gyógyír a kor, a háború, a magány ellen: sikerét az aforisztikus megfogalmazás, a témák sokszínűsége és találó, bölcs tanácsként megfogalmazása adja.
Nehéz döntésre szánja el magát, amikor 1944. március 19-én bevonulnak a német csapatok: abbahagyja az újságírást. Feleségével Leányfalun várják meg a háború végét. Mikó utcai lakását bombatalálat éri, gyakorlatilag teljesen elpusztul: Budapest egy másik kerületébe, a Zárda utcába költözik, itt élnek 1945 végétől 1948 augusztusáig. 1945-ben először Verses könyve jelenik meg, ezt követi a Napló (1943-1944), mely Márai egyik legszínvonalasabb és legolvasottabb műve. Vallomásait, elmélkedéseit itt folytatja, s szinte kiapadhatatlan tárháza az élettel és irodalommal kapcsolatos találó megállapításoknak.
1946-ban elfogad egy nyugat-európai meghívást, de útjáról mély megdöbbenéssel tér haza, erről szól 1947-ben napvilágot látott kötete, az Európa elrablása. Amit útja során lát, az kiábrándítja, mert Nyugaton elrabolták a hivatástudatot. Az egyre diktatórikusabb magyarországi szellemi-politikai légkör lassan megérleli benne az elhatározást, hogy elhagyja az országot, ahol már nem alkothat szabadon. 1947. június 3-án mintegy záróakkordként a Magyar Tudományos Akadémia belső tagjává választja az írót. Utolsó két kötete, amely még idehaza megjelenik a Sértődöttek első (A hang) illetve második (Jelvény és jelentés) része, a harmadik kötetet (Művészet és szerelem) raktárba viszik, majd bezúzzák. Ebben az évben örökbe fogadnak és az emigrációba is magukkal visznek egy hat éves fiút, Babócsay Jánost, akivel még Leányfalun találkoztak.
Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író, – ha lelkében ellenállt, – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott – írta naplójába Márai. Nem vállalta ezt az eretnekséget, ezért családjával 1948. augusztus 31-én elhagyta Magyarországot.
7 hét svájci tartózkodás után Olaszországban, Nápoly mellett telepednek le, a Posillipon. Hazáján kívül Itália az egyetlen hely, ahol el tudja képzelni a jövőt. 1951-ben a Szabad Európa Rádió munkatársa lesz, itt Ulysses álnéven, az éteren keresztül minden héten felolvassa jegyzetét. Halotti beszéd című, Nápolyban született verse az emigrációs sors lehetetlenségét mutatja be.
1952-ig élnek Itáliában, az év során átköltöznek New Yorkba. Márait ide is elkísérte rajongva szeretett Itáliájának hangulata: a középkori olasz templomokat is bemutató Cloisters közelébe költözik. Ebben az évben jelenik meg Béke Ithakában című regénye a londoni Prager Kiadónál. Bizonyára Márai helyzetére is igaz, amelyet Pénelopé mond a regényben: A száműzöttek közös, egyhangú élménye, hogy életük valósága nem a környezet, hanem az emlékezés.
Az 1956-os magyar forradalmat mindvégig figyelemmel kíséri: a Szabad Európa Rádióban külön sorozatot szentelnek az események elemzésére. A forradalom leverése után nem megy egyenesen vissza New Yorkba, útba ejti Olaszországot, ahol megpróbál közben járni XII. Pius pápánál a magyar helyzet rendezése érdekében, de gyakorlati sikere nem volt e találkozásnak. 1958-ban jelenik meg újabb diáriuma, a Napló (1945–1957). Műve bemutatja azokat az okokat, amelyek miatt el kellett hagynia az országot, és az emigráció első, nehéz és fájdalmas időszakát, azt a tébolyszerű csöndet, amiben megfogalmazódik a rettenetes kérdés: tudok-e még magyarul? 1959-ben nagyobb utazást tesz az Egyesült Államok keleti partján, az utazás során szerzett benyomásait 1964-ben, ez ideig csak német nyelven megjelent Der Wind kommt vom Westen című kötete őrzi. 1960-ban egy washingtoni kiadó jelenteti meg a Casanova történetét sajátságosan feldolgozó Egy úr Velencéből című verses játékát.
1965-ben saját kiadásban jelenteti meg San Gennaro vére című regényét magyarul. A mű szerint a csoda iránt is érzéketlenség van már és a világot csak akkor lehet megváltani, ha áldozatot hoznak. 1967 végén visszaköltöznek Európába: ismét Nápolyhoz közel, ezúttal Salernóba, ahol Lola nagybátyjának, Marton Lajosnak volt egy lakása, melyet rájuk hagyott. A tenger (melyben majdnem minden nap megfürdött) közelsége a hazatalálást, az otthont, a meghittséget jelentette az író számára. május 6-án ismét, ezúttal végleg az Egyesült Államokba költöznek, a kaliforniai San Diegóba. Olaszországnak és vele Európának is végleg búcsút mond az író. 1983-ban megjelenő Harminc ezüstpénz című művében az árulás mibenlétét vizsgálja. A regény szerint Jézus nélkül mindenki júdássá válik, mert nincs, aki belevilágítson a lelkiismeretbe, az alantas szándékokba és megtisztítson azoktól.
Utolsó, még életében megjelenő feljegyzéseit tartalmazó könyve az 1985-ben napvilágot látott Napló 1976–1983: Számomra ezek a jegyzetek pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos valósággal. Ebben az évben veszíti el két Budapesten élő testvérét, Kató húgát és Gábor öccsét.
Márai életének hátralévő évei az öregedés visszavonhatatlansága, a veszteség átélése körül zajlanak. Befejezi korábban elkezdett művét, a Szívszerelem című regényt, melyet „Krimi”-ként említ. Odaadóan ápolja félig vak feleségét: Nem tudom, meddig bírom erővel, de utolsó pillanatig szeretnék vele lenni, segíteni, ápolni.1986. január 4-én meghal Lola. Földi maradványait az óceánba szórták – ahogyan egy év múlva fogadott fiukét és három évvel később Máraiét is. Az íróban egyre több alkalommal fogalmazódik meg a halál, a meghalás, majd az öngyilkosság gondolata. Az év végén, novemberben ezt írja: Géza öcsém meghalt. (…) Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Haza ment meghalni. Vagy hazament és belehalt.
Az 1987-es naplójegyzetek tanúsága szerint mélyül belső válsága: kevés kapcsolata marad a külvilággal, látogatót alig fogad. Április 23-án meghal fogadott gyermekük, János, aki az író utolsó támasza volt. Egyre több alkalommal jegyzi le gondolatainak összegzését: A halál nem probléma, a meghalás igen.
1988-ban egyre nagyobb az érdeklődés idehaza Márai és életműve iránt. Több testület keresi meg őt levélben szerződéseket kínálva művei újbóli hazai kiadására. Ezekre – a hazatérésre való meghíváshoz hasonlóan – kivétel nélkül nemet mond, nem enged évtizedeken át megszenvedett és vállalt elveiből. Megrendülten veszi kézbe novemberben A Garrenek műve című család- és nemzedékregényét, egy halálra készülő polgár utolsó vallomását, mely korábbi regényeinek (A zendülők, A féltékenyek, Sértődöttek-trilógia) újraszerkesztett-átírt változata.
1989-ben, valószínűleg utolsó levelében ezt írja barátjának és kiadójának, Vörösváry Istvánnak: Röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni. Köszönet a barátságért. Vigyázzatok egymásra. A legjobb kívánságokkal gondol Reátok Márai Sándor. Január 15-én olvashatjuk tőle utolsó naplóbejegyzését, kivételesen nem írógéppel, hanem kézzel írva: Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje. Február 21-én a koradélutáni órákban (valószínűleg délután egy órakor) egy pisztollyal főbe lövi magát. Hamvait, végakaratának megfelelően, az óceánba szórják.
Forrás: https://pim.hu/hu/marai